Valaha elég volt ránézni egy autóra, és nagyjából tudtuk, hol a helye a világban. Egy Merci messziről is a jólét erődjének tűnt, egy VW pedig ‒ nos, ahogy a neve is mondja, népautó volt, ha újonnan nem is pont a magyar nép autója. Ma már a tömegmárkák is óriáskijelzőt, hangulatvilágítást és masszázsülést kínálnak, a prémiumnak mondott gyártóknál is „vegán”, tehát mű a bőrülés, és nem egy luxusautóban találkozhatunk olcsó műanyaggal és előfizetéshez kötött extrákkal. Eltűnt volna a luxus, vagy csak rossz helyen keressük?
Annak idején elég volt kinyitni az ajtót. Az egyikben vastag szőnyeg, valódi fa, puha bőr és négy elektromos ablak fogadott, a másikban tekerőkar, kemény műanyag és az a jellegzetes ajtócsattanás, amelyből rögtön sejteni lehetett: itt minden dekával elszámolt a gyártó.
Mára az egyes autókategóriák határai ugyanúgy összemosódtak, mint annyi minden más. Egy jól felszerelt kompakt autóban több képernyő világít, mint egy néhány éves luxuslimuzinban, a LED-es hangulatvilágítás lassan alapfelszereltség, a panorámatető pedig már rég nem az arisztokrácia kiváltsága. Az autóipar látványosan demokratizálta a luxus kellékeit. A luxust magát azonban egyáltalán nem.
A krómcsík nem társadalmi rang
A prémiumautók sokáig nemcsak drágábbak voltak, hanem műszakilag is mást tudtak. Olyan kényelmi és biztonsági megoldásokat hoztak, amelyek csak évekkel később szivárogtak le az olcsóbb modellekbe. Ma ez a késés sokkal rövidebb. A digitális műszeregység, a vezeték nélküli telefontükrözés, a holttérfigyelő vagy az adaptív tempomat már egyáltalán nem bizonyítja, hogy luxusautóban ülünk, legfeljebb azt, hogy az importőr nem a legszűkmarkúbb felszereltségi csomagot rendelte meg.
Ráadásul megjelentek az autóipar új bűvészmutatványai. Ilyen a hatalmas központi kijelző, amelyen látványos animáció kíséri még az ülésfűtés bekapcsolását is – feltéve, hogy három menüvel beljebb megtaláljuk. Ilyen a belső tér fél kilométernyi fénycsíkja, vagy az ajtó alól az aszfaltra vetített márkajel. Ezek azon túl, hogy jól mutatnak az első Insta bejegyzésben, lényegében teljesen értelmetlenek. Nem tudni, ki akar egy guruló disco-ban utazni hosszabb távon, de azért talán nem olyan sokan. Újabb 3 tucat ledtől ugyanakkor nem lesz jobb egy olcsósított ülés, csendesebb egy szélzajos karosszéria vagy pontosabb egy bizonytalan kormányzás.
A luxus külsőségeit ma már könnyű legyártani, de a luxusautót még mindig nehéz ‒ sok nagymúltú márka ma már meg sem próbálja. Az igazi prémiumérzet ugyanis nem parasztvakítás, csak keveseknek van rá szeme vagy pénztárcája. Mégis mikre érdemes figyelni, milyen paramétereknek kell harmóniában lenni, hogy meglegyen az a bizonyos érzés? Az ülés jó, ha fél nap után is kényelmes. Az ajtó nemcsak szépen csukódik, de érzésre is anyag van benne, és rendesen hangszigetel, ahogy az egész kocsi is. A futómű szinte meg sem rezzen a kereszt-vagy hosszbordákon, és ha nem is sportautósan informatív, nagy sebességnél is stabil anélkül, hogy kemény lenne. Hogy ezt milyen technológiával érik el, szinte mindegy, az érzésről van szó.
Ezeket a tulajdonságokat nehéz beleírni egy hirdetés címsorába. A „kettős oldalüvegezés”, az „adaptív lengéscsillapítás” vagy a „többrétegű zajszigetelés” nem csillog úgy, mint egy 15 colos kijelző. A próbaúton viszont gyorsan kiderül, mennyit érnek. Különösen akkor, amikor rossz az út, fúj az oldalszél, esik az eső, és még hátravan hatszáz kilométer.
Lehet persze mondani, hogy egy mai átlagautó is gyors, biztonságos és kényelmes, vessük már össze egy 1-es Uno-val. Nyilván ez igaz, de minden kocsit a saját korában kell minősíteni, a kor technikai színvonalán. Persze, egy átlagos kocsi mindent elég jól tud. A luxus lényege épp az, hogy feleslegesen jól tudja a dolgokat. Néma csend ott, ahol egy minimális zaj nem lenne gond. +2-6 henger ott, ahol néggyel is el lehetne érni ugyanazt. Plüss, állatok bőre és fa ott, ahol a különböző műanyagok, PET-palackokról nyúzott textilek sem lennének elviselhetetlenek. Éppen ez okozza a luxusautók identitásválságát: már nem az a kérdés, tudnak-e olyat, amit az olcsóbb modellek egyáltalán nem, hanem az, mennyivel észrevétlenebbül, kifinomultabban és következetesebben csinálják ugyanazt, és ennek a veőköre lendületesen szűkül, ahogy a világ egyre felszínesebb lesz.
A zavarhoz maguk a gyártók is lelkesen hozzájárulnak. A prémium embléma ma már felkerülhet fronthajtású kompakt autóra, kupénak nevezett szabadidő-autóra és olyan belépőmodellre is, amelynek alapára csak a beszélgetés megkezdésére szolgál. Mire belekerül az a motor, ülés, fényszóró és vezetéstámogató rendszer, amelyet ösztönösen az adott márkához társítunk, az árlista már egy egészen másik autót mutat.
Közben a tömegmárkák felső modelljei is veszélyesen közel merészkedtek. Sokszor nagyobbak, jobban felszereltek és racionálisabbak, mint a hasonló árú prémiumautók. Több helyet adnak, olcsóbban fenntarthatók, és a hétköznapokban alig kérnek kompromisszumot. Csak a márkajelzés szerényebb – már ha ezt egyáltalán kompromisszumnak tekintjük. Ha valaki összevet egy mai, nagyobb csúcsfelszereltségű Mazdát mondjuk egy méretazonos Volvo-val vagy BMW-vel, ugyancsak vakarhatja a fejét, és akkor még csak a kocsikról beszélünk, az árakról nem. Persze van az a vonal, ahol minél drágább egy kocsi, annál jobb, de most nem az ultrasluxusról van szó, hanem a prémium tömeggyártókról.
Egy márka formatervezési hagyománya, mérnöki tudása, presztízse és ügyfélkezelése persze valós értéket képviselhet, de mára ez is inkább személyektől, az adott szalon menedzsmentjétől, dolgozóitól függ. A prémiumfelár egy része tényleg a jobb autót fizeti ki, a másik feléből meg csak egy hirdetőtáblát veszünk, amin az áll, hogy drága, de belefér.
Az elektromos autó ráadásul még jobban összekeverte a lapokat. Az akkutechnológia eleve olyan drága, hogy szinte teljesen összemosta a tömeg- és prémiummárkák közötti határokat, miközben nem evidens, hogy a prémium techhnológiában is többet ad. A motorhang, a hengerszám, a váltó finomsága és minden, korábban elismert komoly gépészet a múlté. Ma egy családi villanyautó is gyorsulhat 4 alatt 100-ra.
A valódi luxus ma már nem az, hogy az autó mindent tud, hanem hogy semmivel sem idegesít. ha egy automata ablaktörlő pont úgy töröl, hogy jó legyen, az szinte luxus. Ha a vezetéssegítőktől nem kapunk idegbajt, csak pont akkor avatkoznak be, amikor kell, az is. Egyszerű dolgoknak tűnnek, de mindez azon múlik, hogy hány munkaórát öltek a mérnökök abba, hogy jó legyen. Ha sokat, és az anyagon sem spórolnak jó lesz, de az ára is.
A luxusautó tehát nem halt meg. Csak sokkal nehezebb felismerni, mert a jelmezeit már mindenki hordja. Ma már nem elég hozzá egy tekintélyes embléma, néhány négyzetméter kijelző és egy koktélbárra való hangulatfény. A valódi luxus továbbra is drága, csak kevésbé látványos: mérnöki munka, anyagminőség, csend, kényelem és következetesség, használhatóság. Ezek jelentik ma egy luxusautó ismérveit. Minden más legfeljebb jól felszerelt.