Mennénk csapatni az erdőbe, de motorral, terepjáróval tilos, még villannyal is, mert védjük a fákat és a vadakat. Vennénk egy dög motorcsónakot a Balcsira, de kis túlzással vitorlásegyesületet kell hozzá alapítani, hogy kedvünkre használhassuk, mondjuk itt villannyal még szabad. Fűznénk az íveket a szerpentineken, de valaki mindig szembejön. Néha gyorsulnánk lámpától lámpáig, néha körbedriftelnénk a körforgalmat, néha megnéznénk az autópályán, mit tud a kocsi. Hogy mi a közös a fentiekben? Egyrészt, hogy mind szabálysértés, de némelyik akár bűncselekmény. Másrészt az, hogy a szabadságnak egy olyan fokát jelentenék sokak számára, ami ma már ismeretlen, és belátható időn belül az is marad, míg végül a törekvés is megbotránkoztató lesz, ha ugyan nem az már ma is. És itt nem az a kérdés, hogy kár-e ezekért a megkérdőjelezhető örömökért. Hanem akkor mi? A CarXpert szervizhálózat friss, helyenként iróniát tartalmazó bejegyzésében erről lamentálunk egy kicsit.
Nyilván egyáltalán nem igaz, hogy régen minden jobb volt. Több volt a szenvedés, szélsőségesebb volt szinte minden. Az autók különösen vacakok voltak a maiakhoz képest, ami a tartósságukat, erejüket, kényelmüket illeti. Sokkal szigorúbb is volt az élet, és nemcsak Magyarországon. A gazdasági világválság depressziója, az 1800-as évek dickensi nyomora a 16 órás gyerekmunkanapokkal, az olajválság a ’70-es évek áramkorlátozásaival, a spanyolnátha 1918-20-ban, a hidegháború, amikor az alsótagozatosok gombafelhőt rajzoltak a pszichológusnak. Livin’ on a Prayer, nem egyszer, sokszor.
Mindezen viszontagságok között azonban mai szemmel alig volt ember a bolygón, a természet erőforrásai pedig végtelennek tűntek, annak ellenére, hogy körülbelül 1970-ben léptük át a bolygó fenntarthatósági küszöbét, mindössze 4 milliárd emberrel. 1950-ben egy főre még mintegy kétszer annyi termőföld, tiszta ivóvíz és más erőforrás jutott a Földön, mint ma. 1920-ban pedig a bolygó mai szemmel még szinte érintetlennek tűnt: körülbelül 1,9 milliárd ember életformáját nyelte el különösebb látványos következmény nélkül, a gőzhajtással és a nehéziparral együtt. Fejenként 3,5-szer annyi jutott mindenkinek a természetből, mint ma, és részben éppen ezért mindez szinte senkit nem érdekelt.
A bakancsos túrázás 1920-ban inkább furcsa arisztokraták időtöltése volt, a terepmotorozást 1950-ben az egész országban talán ha százan művelték, egyesületi keretek között. Ma az erdőben ott a babakocsis család, a csendre hiába vágyó bakancsosok, a terepfutók, a trekking-, mountain bike-, downhill- és ki tudja, milyen bringások, a kutyások, a lovasok, az idegroncs őzek és vaddisznók meg kb. mindenki. Egy városhoz közeli erdősáv szombat délelőtt, napsütésben százszor rosszabb, mint egy szerda esti konditerem. Erre a kompániára már tényleg nem szabad ráengedni egy terepjárót, de még egy terepmotorost sem, pedig érdemben egyre kisebb a különbség az elektromos terepmotorok és terep-villanykerékpárok között.
Mindezen nem segít a technológia sem. Az erdő még mindig jobban tolerálja az egy szem hangos, büdös kétüteműt, mint a több száz villanyenduróst. Nagyapáink még büszkén pózolhattak a krómtankos Csepellel a patakparton, ma már a fényképért is feljelentenék, akkor is, ha AI-jal készült, mert rossz példát mutat a gyerekeknek. A szubkultúrákból mainstream lett, és megeszik egymás életét. Szűk a világ, nincs hova menni. Nincs mit felfedezni a csillagokon és a mikroszkopikus világon kívül.
A kérdés, hogy van-e megoldás minderre, egyáltalán van-e probléma, amit meg kell ebben a helyzetben oldani, és ha igen, ki meri-e mondani valaki? A válaszokat ezúttal (is) olvasóinkra bízzuk.