Rengetegen vannak, akik nevet adnak az autójuknak, sőt, sokan beszélnek is hozzá bizonyos helyzetekben („gyerünk-gyerünk, indulj már be”). Hamar rámondjuk egy autóra azt is, hogy aranyos, bánatos vagy agresszív tekintete van. Az egész mögött az antropomorfizáció jelensége áll, amelyet a Carxpert szervizhálózat legfrissebb cikkében igyekszünk röviden körbejárni.
Az emberek kényszeresen emberi arcot képzelnek mindenféle jelenségbe, és emberi tulajdonságokkal, főleg érzésekkel ruházzák fel a természeti képződményeket vagy a tárgyakat. Mindezt megkönnyíti, hogy a legtöbb kocsinak van két lámpája oldalt, egy emblémája középen és egy rács alatta. Ilyen adottságokkal csak arc lehet, ugye. Ez persze nem minden tárgyra jellemző, de minél bonyolultabb valami, annál inkább. Azt kevesen gondolják, hogy egy ceruza haragszik rájuk, de olyat gyakran hallani, hogy „kiszúrt velem a mosógép”, vagy „hűséges autó, még soha nem hagyott cserben”.
Az érdekes jelenség eredete az emberi faj őstörténetébe visz, és más társas állatokra is jellemző, de maradjunk az autóknál. Aki már foglalkozott valaha veterán vagy erősen használt autókkal, azok közül sokan esküsznek rá, hogy a kocsinak „lelke” van, míg az új autók tulajdonosai sokkal kevésbé kötődnek így a jellemzően sokkal értékesebb autóikhoz.
Ennek több ok is van. Az egyik, hogy egy régi, pláne veterán autó rengeteg hatásnak volt kitéve, nagyon sok minden történt és nem történt vele az élete (na tessék, helyesebben az üzemideje) során, és ezek a hatások mind nyomot hagytak valamilyen módon. A kiszáradt szigetelés bizonytalanná teszi az elektromos rendszert, egy elektromos hiba az indítást, a lámpa működését, vagy épp a rádiót (Christine). Elfáradnak ‒ ugye, ismét ‒ a fém- és műanyag alkatrészek, korrózió, változatos lerakódások, szakszerűtlen tákolások emésztik. Mindezek miatt minél idősebbek az autók, annál inkább hajlamosak kiszámíthatatlan hibákat „produkálni”, némelyiket nem is állandóan. Ilyen „szeszélyes” hibákat okozhatnak például elektromos jelenségek, amikor valami érintkezik vagy nem, vagy átviszi rendesen az áramerősséget vagy „letestel” – vagy nem.
Szintén előfordul, hogy egy autó „nem szeret fürödni”, mert a víz, pláne magasnyomású mosó hatására egyszercsak leválik róla egy ismeretlen sérülés után felrakott gitt, látszik a lyuk a küszöbön, vagy a repedezett tömítések miatt változatos hibák jönnek elő mosás után.
Egy rossz állapotú használt autót tehát nehéz objektíven szeretni vagy jónak gondolni, de az ember már csak olyan, hogy nagyon szeretné szeretni, amije van. Mert ha utálja, amije van, mégsem tudja lecserélni egy jobbra, az ront az önértékelésen, ami kognitív disszonanciát okoz. Ezt megelőzendő sokan igyekeznek érzelmekkel kitölteni az objektív előnyök helyét. „Öreg kocsi, elég sokat is fogyaszt, de szeretem, még soha nem hagyott cserben”, ill. „ebben még van anyag”, „ez még vas”.
Persze van, aki nem a kocsihoz kötődik, hanem egy emlékhez, ami eszébe jut róla, amit a kocsi jelent, és ez is teljesen érthető. „Pont ilyen volt nagyapámnak”, vagy „mi a családban Peugeot-sok vagyunk”, illetve „ebben vittem először iskolába a lányomat”.
Még enyhébb eset, amikor nem a kocsinak tulajdonítunk emberi viselkedést, hanem rá irányul. „Szeretem/utálom ezt az autót”, „nem bízom benne” stb. Ilyenkor az érzelmek a sajátjaink, ami természetes, hiszen élőlények vagyunk, az autó csak a tárgya. Persze kérdés, hogy van-e értelme érzelmeket táplálni, mutatni egy közömbös, élettelen, hideg, öntvényszívű fémkupac iránt, akit mindez teljesen hidegen hagy, hiszen nagyjából annyira él, mint egy aszfaltdarab az út széléről.
És az emberek nem elég, hogy irracionálisan viselkednek, de még örömüket is lelik benne, az autógyártók meg keményen rá is játszanak, és az érzelmeiknél fogva rángatják őket. De ez már megint egy másik történet.